Közelednek a 2018-as választások és ahogy csökken az idő, úgy terebélyesedik az ürülékvihar a közéletben.

Ezen sorok olvasói valószínűleg arra számítanak, hogy egy heves mozdulattal én is felrúgok egy elém kerülő bilit, majd kéjes vigyorral az arcomon nézem ahogy fröcsög a tartalom, és sértődötten a földhöz verem magam, ha rám is kerül belőle. Nem csoda, hogy ez az “elvárás”, hiszen kevesen vannak, akik ki tudnak lépni ebből az ördögi körből, de én inkább jobbról kerülöm a bilit, mert sajnos hiába léptem tőle hátra egyet, még mindig csavarja az orrom a bűz. Nem egy konkrét személy bűze, és nem is egy konkrét párt bűze, hanem annak a bűze, amit pártpolitikának nevezünk. Ez egy olyan világ, ahol az elvek feloldódnak a pillanatnyi érdekek kavalkádjában, ahol a szilárd eltörik, a képlékeny pedig olyan alakot ölt, amilyet nem szégyell, pontosabban képes rá, mert a szégyenérzet ismeretlen fogalom.

Lehetne arról beszélni, hogy miért így alakultak a viszonyok, hol következett be az a törés, aminek eredményeként az államférfiúi kvalitások szublimációja után létrejött a modern politikus, ahogy arról is, hogy minek következtében köszöntött be a világnézettelen tömegek kora, de ezen írás szempontjából a lényeg, hogy most ez a realitás, és az események folyama arra enged következtetni, hogy ezen a hadszíntéren minden egyre elvtelenebb és igénytelenebb lesz.

Ahogy fentebb már utaltam rá, nem akarok senkire rátámadni, leárulózni, leszabadkőművesezni, lezsidózni és semmi egyéb olyan tevékenységet folytatni, ami azt árulja el a gyakorlójáról, hogy önálló létezésre képtelen, így pedig csak valami ellenében tudja az önmeghatározását elképzelni, és ha a vélt vagy valós ellensége megszűnik, akkor hirtelen ő maga is csendben marad, mert attól a pillanattól kezdve építenie kéne, és nem rombolni, de alkotni képtelen.

Én inkább azt mondom, hogy képzeljünk el egy olyan világot, ahol nem kényszerülünk arra, hogy az elveinket feláldozzuk az eredmények oltárán. Kétségtelen, hogy ez a világ soha nem nőhet akkorára, hogy uralja a teljeset, de erődként működhet. Erődként azok számára, akik olyan értékeket akarnak konzerválni és lehetőségeikhez mérten korszerű formába önteni, amik valamilyen okból kifolyólag kiszorulnak a “mainstream” világból.

Egy erődnek vannak hátrányai, ez kétségtelen, de az előnyei ettől még nem lebecsülendőek. Ha a falak erős alapokra épülnek, akkor védelmet nyújtanak. Ha a vezetők rátermettek és megfelelően válogatják meg a közösséget, majd jól szervezik meg, akkor a készletek nemhogy kiapadni nem fognak, de termelődnek is. Ha az erőd közössége helyesen értelmezi a bajtársiasság eszméjét, akkor megbonthatatlan egységként fog állni a bástyán, amikor közeleg a roham, de ha egy adott történelmi szituáció azt kívánja meg, akkor bármikor szélesre lehet tárni a kapukat és kitörni. Láttunk már erre több példát is a múltban, és azt kell tapasztalnunk, hogy ezekben az esetekben még a fizikai megsemmisülés sem jelent elbukást, hiszen a kitörők harci morálja – amely világnézeti szilárdságukból táplálkozik – felrázó példaként áll az utókor emberének szolgálatába.

Szükségszerűen következik a fent leírtakból a kérdés, hogy mindezt hogyan lehet a gyakorlatba ültetni. A kezdőlépés az, hogy képesek legyünk kilépni abból a körből, amit a pártpolitika mókuskereke teremt. Ha nem kényszerülünk arra, hogy négy éves ciklusokban gondolkozzunk, illetve nem kell tekintettel lennünk arra, hogy a tevékenységünk nyomán veszítünk-e a társadalmi népszerűségünkből, akkor azonnal egy szabad és élhető világ képe rajzolódik ki, aminek kétségtelenül vannak fizikai határai, de szellemiek nincsenek, és ez a kulcs.

Gondolatébresztő írásom zárásaként ismét hangsúlyozom, hogy nem akarok sarat dobni azokra, akik valaha így gondolkoztak, de ma már más utat járnak, azokra meg végképp nem, akiktől ez a mentalitás mindig is idegen volt. Már csak azért sem, mert előbbiek közt szép számmal vannak olyanok, akikhez évtizedes bajtársi viszony fűz, utóbbiakhoz pedig semmi közöm. Én csak arra akarok rávilágítani, hogy még a XXI. században is van létjogosultsága egy olyan világnak, amit nem mérgezett meg a populista szemléletmód. Lehet, hogy ez a világ nem túl nagy, és jelen pillanatban önmeghatározási válságban szenved, de egy konkrét példát felhozva megkérdőjelezhetetlen életjelet adott magáról az idei Becsület Napján.

– Incze Béla, HVIM alelnök –