Szentes hősei előtt tisztelegtünk

Az elmúlt hétvége rendkívül mozgalmas volt Pest megyei tagjaink számára. Szombaton a Budai-hegység csúcsait hódítottuk meg, vasárnap pedig Szentesre látogattunk déli bajtársaink emléktúrájára.

A több mint fél évtizedes múlttal bíró vitéz Vastagh György Emléktúra lassan, de biztosan írja be magát az olyan neves történelmi ihletettségű túrák sorába, mint az Attila-védvonal, a Rongyos Gárda, vagy éppen a Kitörés Emléktúra. Idén mi is úgy döntöttünk, hogy öt fővel képviseljük régiónkat a rendezvényen, és kijelenthetjük, hogy nem kellett csalódnunk. Amellett, hogy ismereteinket bővíthettük a II. világháború Dél-magyarországi hadszínterei kapcsán és tiszteleghettünk a hősök emléke előtt, természetesen lehetőségünk nyílt még szorosabbra fűzni a bajtársi kötelék szálait a két régió vármegyései közt.

Bartus Ádám főszervező és Incze Béla Pest megyei vezetőnk.

Ezúton is szeretnénk köszönetet mondani és egyben gratulálni a rendezvényért. Egy év múlva ismét Szentes hőseinek a nyomába lépünk!

Mivel a túra főszervezője, Bartus Ádám már írt egy részletes beszámolót, így mi is ezt közöljük le, saját képeinkkel kiegészítve.

Egy mérföldkő margóján

Immár hat esztendőt tudhat maga mögött a “Vitéz Vastagh György Emléktúra”, és bizony ez a hat év egy hatalmas út, amin, ha visszatekintek, akkor egy picit úgy érzem magam, mint, amikor az ember a felcseperedő gyermekére tekint. Emlékszem, mikor az első túra előtt próbáltuk megfejteni a régi térképek és különféle korabeli vázlatok alapján, hogy merre húzódhatott az egykor a várost ölelésében tartó 27 km hosszúságú védgyűrű. És emlékszem az első túránkra, mely akkor nem volt több egy barátaink körében megszervezett nagy sétánál, ami útba ejtette az ostromhoz kapcsolódó sírokat és emlékhelyeket. Melyekhez akkor még sok esetben nem tudtunk egy kerek történetet kapcsolni, csupán azok az információmorzsák álltak rendelkezésünkre melyeket a nemrég elhunyt Karcsi bácsi osztott meg velünk.

És bizony teltek az évek, a túra létszáma lassan, de biztosan gyarapodott, mi közben könyvtári és levéltári székeket koptattunk, visszaemlékezéseket böngésztünk, interjúkat készítettünk, kerestünk és kutattunk, és ezzel egy egyre színesebb és átfogóbb képet kaptunk, és tudtunk továbbadni 1944 őszének szentesi történetéből. Mely egyre messzebbről csalja el hozzánk az érdeklődőket, akik reményeim szerint mindig elégedettséggel viszik haza azt az útravalót, amit mi igyekszünk a lehető legnagyobb gonddal összecsomagolni nekik. És persze abban is reménykedem, hogy további kutatásaink eredményeképpen egy még nagyobb ablakot tudunk majd nyitni a második világháborús magyar hadtörténelem eme roppant heroikus mozaikdarabjára.

Az idei túra mindezzel a fejlődéssel együtt egy kemény dió volt, hiszen minél többen vagyunk annál jelentősebbek a járulékos költségek, és bizony nem mindig könnyű mecénásokat találni, és elérni, hogy a túra reggelére minden a lehető legflottobbul a helyén legyen, és a gépezet egy olajozott óramű precizitásával tegye a dolgát. És persze minél inkább telik az idő, annál gyorsabban is teszi ezt, és ez bizony komoly feszültségeket is tud generálni. A túra reggelén még az idén először vendégszereplő hagyományőrző társulattal a rendőrségen próbáltuk megértetni a hatósággal, hogy az túra a történelmileg hiteles bemutatás jegyében korabeli egyenruhákat és természetesen a hatályos jogszabályoknak megfelelően hatástalanított fegyvereket fog felvonultatni. És be kell vallanom, hogy a vérnyomásomnak nem tett túl jót, hogy a túra hivatalos kezdési időpontjában még a szentesi rendőrkapitányság portáján kellett heves vitát lefolytatnunk néhány értetlenkedő rendőrrel a hogyanról és miértről. Végül győztünk, és indulhatott túra, mely a kialvatlanságnak és stressznek köszönhetően ezzel a kis döccenővel vette kezdetét, de a jó félszázas létszám és a napok óta először látott tiszta égbolt és az egyre melegebb napsütés egy tökéletes napot ígért, melyet a későbbiekben be is váltott.

Gyülekező a Kossuth téren.

A túra “nulladik megállója” Pirity Mátyás emléktáblája volt, mely annak a szentesi születésű repülőhadnagynak állít emléket, aki a finn-szovjet Téli-háborúban a finnek mellett harcolt önkéntesként a szovjet agresszióval szemben. Ő nem kapcsolódik Szentes 1944-es ostromának történetéhez, de ilyenkor szokásunk az Ő emléke előtt is tisztelegni egy főhajtással.

A túra első hivatalos állomása a Bánomháti temető volt, mely a város déli határában az egykori védgyűrű déli végének közelében található. Ez a temető ad otthont egy tömegsírnak, melyben az ostrom során itt elesett szentesi huszárok nyugszanak. Ezek a katonák a 2. Ukrán Front 18. harckocsi hadtestének előrenyomulása során haltak hősi halált. A szovjetek által lecsupaszított és megcsonkított testeket végül a környékbeliek hantolták el a régi temetőben, mely fölé az utókor emelt később egy emlékművet. Ezt a megállót egészítette ki Domján Anikó tolmácsolásában Bíró Terézia visszaemlékezése, aki 20 esztendős volt az ostrom során és családjával saját otthonukban vészelték azt át.

Következő megállónk előtt egy hosszú út várt ránk, mely során elhaladtunk az egykori “berekháti vasútállomás” mellett is, ahol a vásárhelyi bekötőút felől érkező első szovjet páncélos támadást a Bodó Tihamér által parancsnokolt páncéltörő ágyúk vernek vissza.

Majd elértük a város határában már csupán csak egy hatalmas rétet jelentő egykori repteret, mely a háború alatt több magyar alakulatnak és a Luftwaffe egyik szállító egységének is otthont adott. Innen emelkedtek fel az egyre közeledő front felé a kor legnagyobb német gépei, hogy a frontra utánpótlást, onnan pedig sebesülteket szállítsanak a Szentesre települt három német hadikórház számára.

Itt tartottunk is egy nagyobb pihenőt, mielőtt tovább indultunk volna az innen már csak egy kőhajításnyira található “kisbarnaki kopjához”. Ez a kopjafa pontosan azon a helyen áll, ahol annak idején az éppen huszadik születésnapját megélő fiatal páncélos hadnagy, vitéz kisbarnaki Farkas Ferenc áldozza fel saját magát, hogy legénységét mentse. Itt a kopján elhelyezésre került a család címere is, amit a túránkon résztvevő rokonság helyezett el.

Ezután várt ránk túránk talán legfárasztóbb két kilométere, melynek jelentős részét a vasúti töltésen a sínek között kellett megtennünk. Végül elértük a Szentes-Csongrád vasúti hidat, mely helyszíne volt Vastagh ezredes hősies páncélos rohamának, aminek köszönhetően sikerült kivetni a szűkebb hídfőbe betörő szovjeteket és ezzel lehetővé téve a hídfőben körülzárt honvédeink számára a visszavonulást, százak életét mentve meg ezzel. A híd számos kimagasló hőstett színhelye, hiszen két Arany Vitézségi Érem is kiosztásra kerül az itt zajló harcok során mutatott hősiesség miatt. Az egyiket Vastagh ezredes, már sajnos csak halála után kaphatta meg, míg a másikkal Bakondy Imre törzsőrmester büszkélkedhetett.

A túrán résztvevő vármegyések.

Ötfős delegációnk Pest megyéből.

Túránk hivatalos útvonala itt véget is ért, ám még hosszú kilométerek vártak ránk vissza Szentesre, ahol az egykori huszárlaktanya előtt még megálltunk egy tisztelgésre a szentesi hidat védő légvédelem által 1944 nyarán itt lelőtt brit gép lengyel személyzetének emlékhelyénél.

Innen már tényleg csak pár száz métert kellett megtennünk és elértük végső állomásunkat, ahol már két bográcsban gőzölgött az ekkor már életmentőnek számító étel.

Hangulatkép a “kantinban”.

Ezúton is szeretnék mindenkinek köszönetet mondani, aki jelenlétével megtisztelt bennünket, és bármilyen formában támogatta a túránkat. Külön hálával tartozom Veres Vendel Szabolcsnak és hagyományőrző csapatának, hogy bevállalták értünk a nagy utat és a földön alvást. Ezen felül köszönöm Domján Anikónak és Pataki Jánosnak, valamint a HVIM déli régiójának a hathatós közreműködést és támogatást. Virágos Ádámnak a nyomdai munkával kapcsolatos minden segítségét. Aradi Lászlónak pedig a bográcsosba szánt nyersanyagokat, Szabó Tamásnak pedig, hogy elkészítette nekünk ezeket. Hálás vagyok Benkő Jánosnak, aki szintén mindenben rendelkezésemre állt. Gere Tamásnak a nagylelkűségéért, és végül, de természetesen nem utolsó sorban Stabarecz Kittinek, aki szintén sokat tett azért, hogy ne merüljön ki idő előtt a túra szűkös büdzséje.