“Egy másik kő nemzetünk, fehér fajunk, melyet minden eszközzel igyekeznek feloldani, megsemmisíteni. Vagy ott egy újabb kő, melyet szinté igyekeznek darabokra zúzni. A család intézménye. Egy férfi, egy nő és a gyermek, aki majd tovább örökítheti mindazt, amit őseink miránk hagytak.”

Lassan egy hónap telt el a 2017-es buzifelvonulás óta, de még mindig vannak gondolatok a fejemben ezzel kapcsolatban. Talán a júliusi uborkaszezon teszi. Nem éppen a legaktívabb heteket éljük, de legalább van egy kis időnk visszatekinteni az elmúlt időszakra, értékelni, átgondolni hogy mi volt jó, mit kell másképp csinálni a jövőben.

Nézem ezt a képet közben, ami a felvonulás elleni akciónk során készült. Szimbolikus. Egy maroknyi bátor, elkötelezett, és ami talán a legfontosabb, tettre kész fiatal nacionalista zárta le hosszú időre a Lánchidat.

A képen nem látszik, de ezekben a pillanatokban már Pest utcáin hömpölyög a mocsok, a bűn. A modern, a romboló, a sötét. Szemben velünk egyre több úgynevezett rendőr. Akik a rombolókat hivatottak védeni tőlünk. Az abnormálist védik a normálistól. A rendetlenséget védik a rendtől. Mögöttünk Buda vára, mely nekünk, vármegyéseknek a rendet, a hagyományt jelenti. Az építő, a tiszta, a fény.

Nézem ezt a képet, és arra gondolok, hogy bár ez ott talán eszünkbe sem jutott, mégis igyekeztünk védeni a régi világ utolsó megmaradt szimbólumának egyikét. Ugyanakkor nagyon is tudatosan igyekeztük védeni ennek a világnak a legfontosabb építő köveit azoktól, akiknek feltett szándéka ezt lerombolni. Az egyik kő keresztény vallásunk, melyet az idei Pride-on is csak mocskoltak. Egy másik kő nemzetünk, fehér fajunk, melyet minden eszközzel igyekeznek feloldani, megsemmisíteni. Vagy ott egy újabb kő, melyet szinté igyekeznek darabokra zúzni. A család intézménye. Egy férfi, egy nő és a gyermek, aki majd tovább örökítheti mindazt, amit őseink miránk hagytak.

Nézem ezt a képet, és eszembe jut egy maroknyi bátor, elkötelezett, és ami talán a legfontosabb, tettre kész katona, akik hetven évvel ezelőtt szálltak szembe az akkor már Pest utcáin hömpölygő mocsokkal. Akik abban a várban küzdöttek a végsőkig, mely most a mi hátunk mögött magasodott büszkén az égbe. Nekünk nem csak évente egyszer kell, hogy eszünkbe jusson példájuk, hanem az év minden napján, minden egyes megvívott kis ütközetnél.  Hiszen a legméltóbban nem mécsesekkel, koszorúkkal, vagy Facebook megosztásokkal ápolhatjuk emléküket, hanem azzal, ha a lehetőségeinkhez mérten, de igyekszünk folytatni azt a harcot, melyet elkezdtek. Tettekkel. És ez nagyon fontos, olyan cselekményeket véghez vinni, amelyek a múltból eredeztethetően a jelenben mennek végbe a jövő érdekében. Ennek van helye, ennek van érvénye, ennek van értelme. A július 8-i megmozdulás ilyen volt.

Végezetül pedig érdemes feltenni a kérdést, a Budai Vár környéki harcokban elbuktak nagyapáink? A válasz szerintem az, hogy nem. Hiszen hetvenkét évvel utánuk még mindig vannak, akik minden nap, minden lehetséges módon küzdenek, és igyekeznek védelmezni a régit, a tisztát. Nem az a lényeg, hogy fél órát állt a buzimenet a kis akciónk miatt. Nem az a legnagyobb siker, hogy bezárták az egyik központjukat. Nem az a diadal, hogy megint csak kordonok között, és valamilyen szinten bujkálva vonulhattak, elzárva mindentől. Az igazi siker az, hogy egyáltalán vagyunk! Maroknyian, de lelkesen és tettre készen. Ez az igazi győzelem!

– Lipták Tamás, Pest megyei HVIM, vezető –