Lássuk be, az utóbbi hónapok finoman szólva sem kedveztek annak a fajta mozgalmi munkának, amelyet évek óta igyekszünk végezni. Szerencsére ez az időszak lezárult, ám a most következő igencsak meghatározó lesz, és nem csak a mi vonatkozásunkban.
"...Sajnos ma olyan világban élünk, amikor mindenki csak „megemlékezni” akar ahelyett, hogy folytatnák felmenőik harcát, hiszen a háborúnak még egyáltalán nincs vége, csak a harctér és a generáció az, ami változott..."
Egy másik kő nemzetünk, fehér fajunk, melyet minden eszközzel igyekeznek feloldani, megsemmisíteni. Vagy ott egy újabb kő, melyet szinté igyekeznek darabokra zúzni. A család intézménye. Egy férfi, egy nő és a gyermek, aki majd tovább örökítheti mindazt, amit őseink miránk hagytak.
Amikor klaviatúrát ragadtam, az volt az első gondolatom, hogy kísérletet tegyek arra, hogy Kovács Gergelynek és kétfarkú kutyáinak körülírjam az identitástudat fogalmát, de néhány bekezdés legépelése után elvetettem ezt az irányt, mert olyan világnézeti űr tátong köztünk, hogy a párbeszédnek semmi értelme nem lenne. Amikor én megpillantok egy rovásírásos helységnévtáblát, az jut eszembe, hogy az őseim ezer évvel ezelőtt is kultúrateremtő nép voltak, neki pedig az, hogy „tök értelmetlen hülyeség” kitenni egy ilyen táblát.
Belátni és be is vallani, hogy vége egy korszaknak, rendkívül nehéz. Pláne, ha ez a korszak adott esetben az én férfivá érésem is jelentette, és tulajdonképpen szinte mindent köszönhetek neki, aki ma vagyok.